Cserépdarabok

Egyik reggel arra ébredtem, hogy esik az eső. Hallottam, ahogyan az esőcseppek kopognak a leveleken és az ablaküvegen. Hallottam, ahogy a vizes úton elhajt egy autó. Eszembe jutott a nagymamám háza, amely a főút mellett áll. Ugyan ilyen hangok vettek körbe, azokon a nyarakon, amiket gyermekkoromban nála töltöttem.
Van egy nagy szőlőlugas a ház előtt az udvaron. Mikor esett az eső látni lehetett a verandáról a szép zöld esőáztatta leveleket. Ugyan ezek a hangok vettek körül. Nagymamám mindig sok finomságot készített. Mindig volt nála palacsinta, szalagos fánk. Lekváros és sima. Érett piros ribizli, egres, meggy és dinnye a dinnyeárustól. Befőttek, házi szörpök, ínycsiklandó bableves és haluska. Néha el-elcsentünk egy kis gesztenyepürét ebéd előtt.
Egyszer ebédnél nagypapám mesélt az egykor ott élt birtokosokról, a birtok megmarad házairól, határairól. Megmutatta a házból, hol volt a boros pince, melyik dombon termesztettek szőlőt. Meddig tartott az akol, és hol volt a nagy ház.
A nagymamám elmesélte, hogy nézte kislányként Horthy Miklóst a fehér lován az Ipoly hídnál. Szalaggal a hajukban várták őt a kislányok, mikor bevonult seregével a Felvidékre. Várták, hogy felszabadítsa őket és újra a hazájukban élhessenek. Elmesélte azt is, hogy rákot halásztak a patakban és óriási piros almákat vittek szekéren a piacra édesapjával. Az édesapjának mindene volt a család. Vigyáztak lányukra és a kisfiukra. Egy szép kis házban laktak egy ma Szlovákiában található magyar településen. Volt pajta, nyári konyha, nagy kert és mögötte a gyönyörű érintetlen magyar vidék. A lányok és a fiúk bálba jártak, fontak. Kukoricát morzsoltak, babot fejtettek. Majd a háború elvitte délceg dédnagyapám. Szép szál erős ember volt. Elvitték katonának. Szovjet fogságba esett. Visszatért, de egészsége visszafordíthatatlanul megromlott. Előkerült néhány emlék a salgótarjáni zsidónegyedről is. Ahol sok portékát vásároltak akkoriban. Majd elvittek mindenkit. És jött a lakosságcsere. Az emberek, akik szerepet vállaltak, hátrahagyták mindenüket és batyuval szökdöstek át a határon, hogy meneküljenek. Elvették a magyar házakat. Csak az ingóságokat vihette mindenki. Sokan nem tudták hátrahagyni mindenüket.
Aztán jöttek az oroszok. Lánctalpakkal felszántották a kis falvak útjait. Kifosztottak mindent. Kisöpörték a padlást, elvittek mindent, ami érték. Ami felesleges volt tönkretették. A dédanyai porcelán a szemétdombon végezte. Apró darabokra törve. Egyetlen egy szószos tányér őrzi még a napfényes Ipoly menti napokat. És az orosz katonák fosztogatását...
Jöttek a termelőszövetkezetek. Egy régi cséplőgép miatt a kulákság, és egy nehéz, kemény munkával töltött élet. Újra és újra kisöpörték a padlást. Alig lehetett megélni. A beszolgáltatás súlyát nyögte mindenki. Maguk számára alig maradt valami az embereknek.
Egy másik történetben egy akkor 100 éves budai hölgy mesélt, arról, hogyan építették újra kétszer az országot. Ő még Ferencz József idejében született. Ma is ott őrizte vitrinjében a menyasszonyi fátylát. Látott mindent budai lakásának ablakából. Háborút, forradalmat és újjáépülést. Kommunista elnyomást. Míg végül szép korára elérkezett a szabadság. Önfeledt kártyázások az unokákkal és az emigrációból hazatérő fivérrel az antik nagy asztal körül, horgolt csipkék között.

Mi unokák, alig éreztünk bármit is a nehézségekből. Kiskorunkban fánkot és laskát sütöttünk. Kevertük a palacsintatésztát. Nyújtottuk a szilvás gombócnak valót. Vettünk háromszínű gumicukrot a Nagyboltban, és a kiflinket piros-fehér-zöld csíkkal díszített szürke papírzacskóban kaptunk.
Volt túrókrém és hatalmas csaták a régi dunnában. Délutáni alvás a főutcára nyíló házban. És a nagyszüleink határtalan szeretete.